Amikor a proletárdiktatúra
(1946–1998) idején az akkor még – az I. és a II. világháború után győztes
nagyhatalmak által erőszakkal összetákolt – Jugoszláviába (ma: Szlovénia,
Horvátország, Szerbia a Vajdasággal, Bosznia–Hercegovina, Koszovó, Macedónia,
Montenegró) is nehezen lehetett utazni. És ha Spalató (ma: Split, Horvátország),
vagy Raguza (ma: Dubrovnik, Horvátország), vagy Kattaró (ma: Kotor, Montenegró)
környékére tartottunk, akkor Bosznia–Hercegovina tagköztársaságon utaztunk
keresztül. Lassan haladtunk, itt–ott megálltunk, és csodáltuk a trianoni
Magyarországon nem található vadregényes folyóvölgyeket, óriási, félelmetes
hegyeket, kecses kőhidakat, a keletet idéző dzsámikat, kutakat, épületeket,
bazárokat
A kétharmadnyi Magyarország
területű Bosznia–Hercegovina szláv lakossága a Magyar Királyság, majd a
Magyar–Osztrák Monarchia részeként szoros kapcsolatban állt a magyarsággal. Ezen
belül is kiemelkedett a török hódítók elleni évszázados, egymást segítő heroikus
harc, majd később a Monarchia keretein belül Bosznia–Hercegovina
modernizálásának sikeres elindítása. Nekünk, magyaroknak azért is kedves lehet
ez a mintegy ezer év után újra önálló ország, mert a több száz éves közös múlt
emlékeként nagyon sok településnek, várnak, vízesésnek stb. van magyar
vonatkozása is.
Számomra a fentebb már említett
gyönyörű tájak, az érdekes, különleges, egzotikus látnivalók, a magyar emlékek
teszik igazán vonzóvá ezt az önálló úti célként is teljes értékű országot.
Évtizedek alatt keresztül–kasul bejártam, megcsodáltam; sok fotót és feljegyzést
készítettem. Az időn kívül minden adott, hogy a magyar utazási szokásokat
maximálisan figyelembe vevő, magyar szemmel megírjak egy útikalauzt. Véleményem
szerint lényegesen nagyobb figyelmet érdemel ez az ország, és ezt kívánom
segíteni egy jól megírt útikönyvvel.
