|
Emlékezés
Halottak ülnek körém csendesen,
Most hogy nézegetem a régi képeket,
Csak nézzük egymást szótlanul,
Ez a legbeszédesebb.
Néznek rám réveteg, szemükben az
Idő mikor meghaltak megrekedt.
A régi fénykép lassan elkopik,
De csak nézem, nézem a múlt emlékeit,
Csak én tudom, miért van
Egyiküknek béke az arcán,
Szemükben miért van derű, vagy félelem,
Másiknak tekintete miért komor, és milyen
Volt szőke dús haja, csókja, mosolya,
Milyen volt az illata- a képről nem
Tudhatod - de csak én tudom milyen volt
Az a fülledt nyári éjszaka.
Halottak ülnek körém csendesen,
És nézzük, csak nézzük a régi fényképeket.
A sárguló, homályos képeken
Az arcukat kémlelem, hová lett a fiúk
Arcának férfias éle, szemük pimasz fénye,
Hová lett a szép asszonyok szép szava,
Hová lett a viccek zuhataga?
„Az igazságot csak én tudom”, és elmondta
S arcára ült a nagy megmondók fölényes diadala,
Az örök bölcsességet hogyan dúdolta
A nyári éjszaka, mikor minket betemetett
A jókedv és elbágyasztott a bőséges vacsora,
A feledés a feledés!
És majd kinek mondjuk el
Hogy milyen volt az ilyen réges rég?
Most halottak ülnek körém,
Ahogy lapozom a képes albumot,
S nézzük egymást csendesen,
Szavak nélkül ez a legbeszédesebb.
A képeken dalra fakadnak a tompuló színek,
A szemek mély homályában áriák zengenek,
S hallgatnak a rejtőzködő, fájó szívek,
Ha majd ha a halottak szólnak hozzám,
Az lesz az én utolsó sóhajom
És ez lesz az én utolsó órám. |
