Sík Sándor: Himnusz Szent Margitról

          A tatárok elől a dalmát tengerpartra menekülő szülők – IV. Béla és felesége, Laszkárisz Mária bizánci királylány – fogadalmat tettek, hogy saját maguk és országuk szabadulása esetén születendő gyermeküket, ha az leány lesz, Istennek ajánlják fel. Margit Klisszában (ma: Klis; Horvátország) látta meg a napvilágot 1242. január 27-én. Amikor három és fél éves lett, a veszprémi domokos apácák zárdájába került. A rend ekkor még csak néhány évtizede létezik, női kolostoraik a belső, misztikus jámborság őrhelyei voltak. A veszprémi kolostor – Bertalan püspök alapítóleveléből kiolvasható – 1240-ben már készen állott, és lakott volt. A tényt az is bizonyítja, hogy a tatároktól elszenvedett muhi vereség után a királyi családdal Dalmáciába menekülők között öt veszprémi apáca is található. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a kislány Veszprémbe, a Séd völgyi zárdába került.
          Margit társnőitől semmiben sem akart különbözni. Ha jobb minőségű ruhát volt kénytelen magára venni, a konyhába sietett, hogy ott a kormos fazekak mosogatása és a felszálló por ruháját befeketítse. A hét veszprémi év alatt kezdte a cilíciumviselést (vezeklőöv) is.
          Tízéves korában átköltöztetik a főváros, Buda melletti Nyulak szigetére (ma: Margit sziget), hogy a családhoz közelebb legyen. Itt fokozottabban sanyargatta testét, lelkét. Példának idézek a 13. században íródott Legendáriumából: "Megfürödni pedig vagy az ő lábait megmosni bokáinak fölötte az ő szemérmességének, tiszta szüzességének miatta, ez őneki mindenestől idegen vala". A betegek ápolásában is kitűnt.
          Magyarország – a tatárdúlás ellenére is – nagyhatalomnak számított, így keresték barátságát. A szövetség megpecsételésének leggyakoribb módjának az uralkodóházak közötti házasságkötést tartották. Anjou Károly, IX. (Szent) Lajos francia király öccse, majd a lengyel király is jelentkezett Margit kezéért. Az ország és a család számára is legelőnyösebb kérőt,

          1848-ban – a Magyarországhoz tartozó – Fiume lakossága támogatta a haladás gondolatát, sőt – a központi országrészekhez hasonlóan – még nemzetőrcsapatot is alakított. Ezt azonban nem tűrte sem a bécsi kamarilla, sem Zágrábban Jellasics horvát bánék, és augusztus 31-én Bunjevacz tábornok osztrák-horvát csapatai megszállták a várost. Tehát az 1848-49-es Habsburg-magyar háború már ekkor elkezdődött, és nem a köztudatba beépült szeptember 11-vel, amikor Jellasics csapatai átlépték a Drávát, a magyar-horvát határ egy másik (!!) szakaszát. Fiume megszállása egészen 1868-ig tartott, ekkor a magyar-horvát kiegyezés eredményeképpen a város Fiume néven ismét Magyarország számára biztosított kikötőt és tengeri kijáratot. Cserébe Horvátország három déli vármegyét - Pozsega, Szerém, Verőce - kapott! (Igazán nagyvonalúak voltak az akkori magyar vezetők! És eszükbe sem jutott, hogy nem is olyan sokára mindezek Horvátországhoz tartoznak majd minden csere nélkül - a horvátokkal közösen elvesztett háború után!!)
Fiume történetéből
          Fiume az Árpád-házi uralkodók alatt hol a Habsburg Hercegséghez, hol a Magyar Királysághoz tartozott. 1468-tól azonban Veit am Pflaum néven az osztrák tengermellék része lett. 1659-ben Lipót császár saját lobogót engedélyezett a városnak. 1719-ben VI. Károly német-római császár (magyar-horvát királyként III., uralkodott: 1711–1740) szabad királyi várossá nyilvánította a még mindig jelentéktelen települést. Mária Terézia magyar-horvát király, osztrák főherceg (uralkodott: 1740–1780) 1779. április 23-én kelt leiratában Magyarországhoz csatolta (sepratium sacrae Hungeriae adnexum corpus). Idézet az oklevélből: "Mi, Mária Terézia Magyarország és a csatolt országok és tartományok közjavára hozott számtalan intézkedéseink között azáltal is akarunk a magyar kereskedelemről gondoskodni, hogy a tengeri kikötőket és azon tengermellékeket, amelyet rövid ideig ausztriainak neveztek, de amoda tartoztak, az országhoz legújabban visszacsatoltuk. S hogy különös jóakaratunk és kegyességünk bizonyságául Fiume városát és kikötőjét más városok közül kiválasztva szabad kereskedelmi hellyé és várossá nyilvánítsuk, s mindazon kiváltságokkal, mentességekkel szabadságokkal és előjogokkal megajándékozzuk. Ezen felül beleegyezünk, hogy kereskedelmi városa kerületével ezentúl, mint Magyarország szent koronájához csatolt külön test tekintessék és mindenben kezeltessék".
          1809–1813 között napóleoni közigazgatás alatt volt. 1813-ban az angolok szállták meg, a kikötőben talált összes hajót felgyújtották.
          1814–1822. között - közvetlenül a Napóleon utáni időkben – osztrákok igazgatták, majd visszakerült Magyarországhoz.
          1848-1868 között Habsburg megszállás alatt volt. Amikor visszatért a Magyar Korona alá, 1868-ban, a lakosság száma 17.880 fő volt. Fiume – a Magyar-Osztrák Monarchia széthullásáig – külön testként (corpus separatum) tartozott Magyarországhoz. (A külön test azt jelenti, hogy nem közvetlenül határos a magyar központi területekkel, mivel ott Horvátország terül el.) 1910-ben a lakosság létszáma meghaladta az 50 ezret, ezen belül a magyar lakosság létszáma elérte a 13%-ot.

(Forrás: Batár Zsolt Botond: Horvátország északi és nyugati területei c. könyv.)

          A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (SZHSZ) 1918. december 1-én született meg az első világháborúban győztes antant parancsára. Sándor király 1919. januári rendeletével az államot nyolc tartományra osztotta. A Magyarországtól elcsatolt Bácska (Bács-Bodrog vármegye), Bánát (Torontál és Temes vármegye) és Baranya (az ún. baranyai háromszög) Vajdaság néven az új állam egyik tartománya lett.
          A délszláv állam alkotórészei minden lényeges szempontból – történelmi fejlődés, politikai kultúra, társadalmi fejlettség, gazdasági szint, nyelv, jogrendszer, vallás, kulturális szint és hagyományok – óriási különbségeket mutattak. Az állam számos olyan strukturális jellemzővel rendelkezett, melyek eleve megkérdőjelezték hosszú távú életképességét. Legsúlyosabb születési hiányossága az volt, hogy nem nemzetállamként, hanem több nemzetiségű államként jött létre. Etnikai heterogenitását jól mutatja, hogy a legnagyobb lélekszámú nemzet, a szerbek aránya mindössze 38–39%-os volt. A szerb politikai elit ezen probléma kezelésére két kísérletet tett:
          Az első kísérlet az állam megalakulásától 1929-ig tartott. Ennek lényege három dologban fogható meg: 1. Megteremtették és hangoztatták a "szerb-horvát" politikai nemzet ideológiáját. 2. Erőteljes közigazgatási centralizációt folytattak, és így próbálták elejét venni mindenféle föderációs és autonómista törekvésnek. 3. A szerb politikai elit minden politikai, közigazgatási és katonai pozíciót elfoglalt, sőt a gazdasági erőforrások birtoklásában is megpróbált saját maga javára arányeltolódást elérni.
          Ezeket a törekvéseket a jugoszláv állam nem szerb lakói nem fogadták el. Például a horvátok mereven elutasították a "szerb-horvát nemzet" koncepcióját és a centralizációt, ehelyett a jugoszláv állam föderalizálása és ezen belül a horvát területek autonómiájának kivívására törekedtek.
          I. Sándor király a nemzeti unitarizmus jegyében 1929. október 3-án királyi paranccsal átkeresztelte az addig Szerb-Horvát-Szlovén (SHS) Királyság néven összetákolt államot Jugoszláv Királyságra, ezzel egyidőben feloszlatta a parlamentet, és betiltotta a politikai pártok működését.
          A szerb hegemónia megteremtésére ez, a második kísérlet a királyi diktatúra keretei között bontakozott ki. Sándor és köre arra törekedett, hogy megteremtse az egységes jugoszláv nemzetet. Ennek a szándéknak a lényege két dologban fogható meg: 1. Ideológia szempontból: a szerbek, a horvátok és a szlovének, illetve az országban élő többi szláv nép egyetlen egységes nemzetet, a jugoszláv nemzetet alkotja. 2. Közigazgatási szempontból: a bánságok határainak olyanféleképpen történő meghúzása, hogy egyrészt a hagyományos történelmi egységeket feldarabolják, másrészt a lehető legtöbb bánságban biztosítsák a szerb többséget.
          A két világháború közötti délszláv (jugoszláv) állam politikai szempontból tulajdonképpen egy centralizált, militarista nagyszerb állam volt. Az államszervező elv nem a nemzeti összetételhez igazodó föderalizmus, hanem a legerősebb nemzet, a szerb hatalmi törekvéseinek szolgálatába állított centralizmus lett. Bár Sándor királyt 1934. október 9-én horvát usztasák Marseille-ben megölték, utóda némileg felpuhított formában továbbvitte ezt a politikai vonalat. Ennek megfelelően a harmincas években változatlan intenzitással folyt a föderalisták/autonomista tömörülés és a centristák küzdelme.
          Ez az erőszakkal összerakott ország az első adandó alkalommal szétesett, majd a II. világháború után a győztes hatalmak ismét összeparancsolták. De amikor a történelem megint lehetőséget adott az ott élő népek szétválására, azonnal meg is tették, több helyen fegyveres harc árán. Ma nagyon sok nemzetállam található a helyén.
          
A trianoni diktátum következtében Magyarországtól az akkor kialakított délszláv államhoz csatolt területek adatai:

Az 1921-ben Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak nevezett ország magyar lakossága területi megoszlásban:

Bácska

260 988

Vajdaság összesen

376 107

Bánát

98 481

Baranya 

16 638

Muraköz

19 04

Vajdaságon kívül

91 575

Murán innen 

14 065

Horvátország 

70 021

Egyéb helyeken

5 585

Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban összesen

(Felhasználtam: A Vajdaság sorsa az első Jugoszláv Állam keretei között 1918-1941. Szerző: Gulyás László)

          Egy igazi csemegével szolgálok most a történelmet kedvelő olvasóimnak. Az alábbiakról nem szoktak beszélni, írni. Mindig csak azt halljuk, hogy Magyarország azért lépett be a II. világháborúba, hogy területe megnagyobbodjon. Pedig mi csak a jogos ezer éves területünket kívántuk visszakapni. Ezzel szemben más népek szemrebbenés nélkül magukhoz csatoltak „soha nem volt övéké” területeket is. Íme most egy példa:

            Horvátország 1944-ben 115 133 km², lakóinak száma: 6 966 729 fő.
            Horvátország 2012-ben  56 542 km², lakóinak száma:  4 290 000 fő.
            
            1941. március 25-én Magyarország, Szlovákia és Románia  után  Jugoszlávia  is csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. 1941. március 27-én Belgrádban katonai puccsal megdöntötték Dragiša Cvetković kormányát. Ez után tíz nappal a német csapatok megkezdték a bevonulást Jugoszláviába, és újabb tíz nap elteltével a jugoszláv kormány kénytelen volt aláírni a feltétel nélküli kapitulációt. A király és a kormány Londonba menekült.
            Április 10-én Zágrábban az usztasa Slavko Kvaternik kikiáltotta a Független Horvát Államot, ám ez csak nevében lehetett teljesen független, hiszen területének északi részén német, déli részén olasz csapatok tartózkodtak, mivel jelentősebb belső erő nem állt az új horvát állam rendelkezésére.
           Április–május folyamán a Németországgal szövetséges szomszédos államok (Olaszország, Magyarország, Bulgária) megszállták a szétmállott Jugoszlávia egyes részeit, hogy jogos (pl. Magyarország) vagy jogtalan igényeiket érvényesítsék. Horvátország pedig bekebelezte egész Bosznia–Hercegovinát, valamint némi szerb területet. Így a horvát állam lakosságnak csak mintegy fele lett horvát nemzetiségű. Megközelítőleg 2 millió szerb, 800 ezer bosnyák, 150 ezer német és 40 ezer zsidó élt az usztasa államban.
            Az usztasák ideológiája zavaros volt, mozgalmuk célját a nagyhorvát állam megalakításában, és ezen a területen a származás és vér szerinti horvátok uralmának biztosításában jelölték meg. Felfogásuk szerint a horvátok nem szláv, hanem gót eredetűek, legfőbb ellenségeik pedig a jugoszlávizmus képviselői: a kommunisták, a szabadkőművesek és a zsidók.

            Az usztasa államot totalitárius államként lehet jellemezni, amelyben hiányzott a hatalmi ágak szétválasztása. Ante Pavelić (szül: 1889) usztasa vezető teljhatalmat kapott, ő volt a hadsereg legfőbb parancsnoka, a miniszterek, a főispánok csak neki voltak felelősek, ő viszont – a vezérelvnek megfelelően – senkinek sem volt felelős. (A háború után Argentínába szökött. 1959 decemberében a jugoszláv titkosszolgálat merényletének következtében halt meg.)
            Az állami-politikai szervek kialakítására a német minta alapján került sor. 1941 májusában a Gestapo mintájára megszervezték az állambiztonsági hivatalt, majd néhány hónappal később az SS-nek megfelelő szervezetet. 1941. április 17-én nép- és államvédelmi törvényt hoztak, melynek alapján halálra kell ítélni mindazokat, akik vétenek a horvát nép érdekeivel szemben. Tilos volt az államellenes propaganda. 1941 novemberében „az állam szempontjából veszélyes elemek számára” létrehozták az első koncentrációs- és munkatáborokat. 1941. április 30-án faji törvényeket hoztak, melyek alapján megkülönböztették az állampolgárok és az államhoz tartozók körét. Júliusban rendeletet adtak ki, hogy a zsidókat, szerbeket és a kommunista gyanús személyeket gyűjtőtáborokba kell küldeni, s hamarosan megkezdődött a megsemmisítésük is.
            A fentiek mkövetkeztében cigány lakosság egésze, a zsidók 90 százaléka a megsemmisítő-táborok áldozatává vált.
            Az usztasák etnikailag tiszta horvát államot akartak létrehozni. Felfogásuk szerint a bosnyákok a „horvát nemzet legtisztább” részei, de vissza kell vezetni őket a katolikus egyházba. A bosnyák vezetőknek magas hivatalokat ajánlottak, de nagy részük ezt elutasította. Pavelić a horvátországi szerbeket olyan horvátoknak tekintette, akik a görög-ortodox egyházhoz csatlakoztak az évszázadok során, s akiket ismét meg kell nyerni a horvát nemzeteszme számára. A horvát népi jelleg visszaállítása érdekében megalakították a horvát ortodox egyházat. Egyúttal betiltották a cirill betűs írás használatát, feloszlatták a szerb kulturális szervezeteket, megkezdték a horvát nyelv megtisztítását a szerb elemektől, számos ortodox templomot leromboltak.
            1941–45 között legalább 330 000 szerbet, 30 000 zsidót és a cigány lakosság egészét, 30 000 romát öltek meg.
            A horvát hadsereg a német-parancsnokságú XV. Kozák hadtest és egyéb Wehrmacht alakulatok segítségével tartotta a vonalait a Szerémségben, Szlavóniában és Boszniában a szovjet, bolgár és partizán támadásokkal szemben, 1944 végétől egészen 1945 májusáig.
            Bár a frontvonalat jól tartották 1945 márciusának a végére is, a lőszerhiány miatt azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a Horvát Hadsereg végül vesztesként kerül ki a háborúból. Ezért úgy döntöttek, hogy visszavonulnak Ausztriába, annak érdekében, hogy ott az Észak-Olaszországból előrenyomuló brit erőknek megadhassák magukat. A horvát hadsereg, az 1945. május 8-ai németországi kapituláció után még egy hétig harcolt!!!! (Érdekes, nem mi voltunk az utolsó csatlós??) Közben tárgyalásokat folytattak a brit erőkkel a megadásról, és az áthaladás biztosításáról az osztrák–szlovén határ osztrák oldalára. A brit hadsereg azonban a lefegyverezett katonákat és civileket átadta a partizánoknak, akik a maribori út mentén a nőket és a gyereklányokat a hozzátartozók szeme láttára megerőszakolták, majd mintegy 35 ezer horvátot megkínoztak és megöltek. (Ezt a „lovagias” angolok előre tudták!!!)
            Több érdekességet találtam erről a horvát államról. Ebből egy–két példa: legkedveltebb sportág a labdarúgás volt, mint napjainkban is. Nemzeti bajnokság is zajlott ezekben az években (háború volt!), Horvátországot felvették a FIFA-ba is 1941. július 17-én. A labdarúgó válogatott 15 hivatalos mérkőzést játszott ebben a „vérzivataros” időszakban. Több későbbi horvát sikersportág ekkor kezdett el kibontakozni, pl. a kézilabda, az asztalitenisz, az ökölvívás

            Stjepan Radić (Radics István) (Trebarjevo Desno, 1871. május 11. – Zágráb, 1928. augusztus 8.) horvát politikus, a Horvát Parasztpárt első elnöke.
Már ifjú korában érdekelte a politika. A politika miatt kizárták a zágrábi gimnáziumból és magántanulóként Károlyvárosban (ma: Karlovac, Horvátország) érettségizett. 1891-ben beiratkozik a zágrábi jogi karra, de 1893-ban négy hónapra elítélték, mert bírálta Khuen-Héderváry Károly bán politikáját. Két évvel később ismét elítélték, ezúttal 6 hónapra.
            1895-ben a zágrábi Jelačić téren elégette a magyar zászlót. Emiatt kizárták az egyetemről. Ezután Prágában (ma: Csehország) és Bécsben (ma: Ausztria) folytatta tanulmányait. A következő évben Oroszországba utazott, 1897–1899 között Párizsban befejezte az iskolát. Ezután Prágába költözött, és együttműködött a cseh lapokkal. Prágából Zimonyba (ma Belgrádhoz tartozó városrész, a trianoni diktátum előtt önálló város Szerém vármegyében) költözött, és ott a cseh, francia és orosz lapoknak segédkezett.
            Antun bátyjával megalapították a Horvát Népi Parasztpártot (HPSS – Hrvatska pučka seljačka stranka), amely a Horvát Száborban (Országgyűlésben) 9 mandátumot szerzett.
            1920-ban a párt nevét Horvát Demokratikus Parasztpártra változtatták (HRSS – Hrvatska republikanska seljačka stranka).
            1923 júliusában Londonban, Bécsben és Moszkvában is járt.
            1922-ben hozott párthatározatból idézve: „Horvátország politikai függetlensége jogilag sosem volt megszakítva, s valójában Horvátország mindig állam volt, amely különálló területtel rendelkezett, és saját kormánya volt. (…) A horvát országgyűlés 1918. október 29-én kifejezte óhaját, hogy Szerbia és Montenegró királysággal kíván közös államalakulatban részt venni… A szerb politikusok meghiúsították ezeket a szándékokat, miután 1918. december 1-jén egyoldalúan kikiáltották a Szerb-Horvát-Szlovén királyságot, habár ehhez a lépésükhöz sem a horvát országgyűlés, sem a horvát nép hozzájárulását nem kérték ki.”
            Radić szenvedélyes támadásaival sokat kellemetlenkedett a nacionalista szerbeknek. Például 1928-ban mondta a Parlamentben: "Valóságos pokolban élünk! A magyarok mindig gavallérosan bántak velünk, most ennek az ellenkezője történik. A csendőrség terrorja elbírhatatlan, holott ez a régi Monarchiában kiválóan működött. (…) a régi kitűnő közigazgatás ma balkanizálva, macedonizálva van".
            1928. június 20-án az udvarhű és radikális Puniša Račić a belgrádi Parlamentben meglőtte Pavle Radićot, Đuro Basaričekot, Stjepan Radićot. Stjepan Radić 1928. augusztus 8-án halt meg Zágrábban.
            Rendkívül színes, de provokatív személyiség volt. Nagyszerű vitakészséggel rendelkezett, de ugyanakkor rendkívül sértően vitatkozott, gyakran megalázta vitapartnereit. Szélsőséges reakciók jellemezték, például egész életében a királyság intézménye ellen harcolt, ugyanakkor 1925-ben közoktatási tárcát vállalt a királyságban.
            A Jugoszlávia felbomlása utáni független Horvátországban több utcát, teret, közintézményt is elneveztek róla, szobrokat is állítottak emlékére. 1993-ban a horvát papírpénzek közül a 200 kunásra az ő képét nyomtatták.