Utolsó frissítés: 2013-05-08

Betelepülésük

 

Az ausztrál gyarmatok kialakulásának korai éveiben összesen egy Angliában elítélt magyar születésű férfiről, valamint öt Ausztráliában brit állampolgárságot szerzett férfiről és két állampolgárságot nem szerzett férfiről szólnak a hajólisták, korabeli újságok. Ezek a velük érkezett családtagokkal talán 20 személyt tettek ki. Lehet, hogy a fentieken kívül más magyar is eljutott a távoli kontinensre, azonban, ha nevük nem volt magyar hangzású, vagy nem szereztek brit állampolgárságot az ausztrál gyarmatokon, akkor nyomuk veszett.

Bár számuk igen kicsiny volt, olyan korán érkeztek, hogy mindegyiküknek megadódott az a lehetőség, hogy úttörő munkájával járuljanak hozzá a primitív fegyenctelep gyarmattá fejlődéshez. Friedman Izsák (Isaac) nemcsak sikeres kereskedő volt, akinek három kolóniára terjedt ki tevékenysége, hanem maradandóan beírta nevét az ausztráliai zsidóság történetébe, többek között Hobartban zsinagóga építését szervezte meg.

Az első magyar 1829-ben érkezett Ausztrália földjére. A száműzött fegyencekről pontos listákat készítettek, és ezek a dokumentumok ma ausztrál levéltárak féltve őrzött kincsei. Egy ilyen összeírás tartalmazza az aránylag rövid, 109 napos utazás után 1829 augusztus 28-án a tasmániai Hobert kikötőjében kirakodó York nevű hajó fegyenceinek jegyzékét. Ebben szerepel egy név, Raphael Harris 5 láb és 1 és fél inch (156 cm) magas, 45 éves férfi, aki serfőző volt. Ő az angliai Exeter városában 1828. október 14-én ítélték el zsebóra lopásáért 7 évre. Vallása zsidó volt, feleségével és két gyermekével érkezett. Tudott írni, olvasni, és héberül is tudott írni. A jegyzék szerint Magyarországon született. Nem tudjuk, hogy hogyan került Angliába, mi volt az eredeti neve, valóban lopott-e órát, vagy csupán rágalmazták. Az tudjuk csak, hogy ítéletét egy ideig egy Hackett nevű szabad telepes szolgálatában rótta le, majd útépítő munkára küldték. Ez volt a legkeményebb büntetés, a rabok bokabilincsekkel egymáshoz láncolva csákányozták a kemény földet és törték a követ, hogy a vadonon keresztül utat nyissanak. Szenvedése nem tartott sokáig, mert 1832-ben Hobarttól 25 mérföldre délre, New Norfolk közelében vízbe fulladt.

Az első nagyobb létszámban érkezett magyar bevándorlók - az 1848-49-es szabadságharc menekültjei - a múlt század közepén érkeztek Ausztráliába. Akkoriban tört ki a victoriai aranyláz, és az életüket nehezen tengető magyar emigránsok közül 1851-től néhány éven keresztül számosan felkerekedtek szerencsét próbálni.

Hazánkfiai a ballarati aranymezőkön próbáltak szerencsét. A magyar aranyásók azokból az emigránsokból verbuválódtak, akik az 1848-49-es szabadságharc leverése után Angliába és Dél-Amerikába menekültek. Sokan közülük nehéz anyagi körülmények között tengették életüket, s amikor az ausztráliai aranyláz híre eljutott hozzájuk, a bátrabbak felkerekedtek. Londonból indult Ausztráliába többed magával Prihoda János huszár ezredes, Komárom egyik hőse, Rochlitz Béla, Görgey egykori adjutása, Vékey Zsigmond százados, a londoni magyar emigrációs bizottság titkára a mintegy fél éves úttal. Dél-Amerikából keltek át Farkas Márton, Rochlitz Albert, Rochlitz Kálmán, Udvardy József honvédtisztek és sok más emigráns. Érdekes, hogy a világosi fegyverletétel után szétszéledt lengyel légió katonái közül is sokan utaztak együtt a magyarokkal az ismeretlen felé.

A legmagasabb beosztású személy báró Mednyánszky Cézár, a honvédsereg volt tábori főpapja volt. A világosi fegyverletétel után szintén menekülni kényszerült, távollétében Haynau törvényszéke őt is halálra ítélte. Vele együtt érkezett Farkas Márton százados és egy lengyel származású tiszt.

1854-re már számottevőek lehettek a magyarok, hiszen mind egy Melbourne-i, mind egy sydney-i újságban megjelent a következő hír: „Valószínűleg nem köztudomású az a tény, hogy számos rangos családdal összeköttetésben álló magyar úr él mint száműzött az ausztráliai kolóniákban azért, mert részt vettek hazájuk forradalmi küzdelmeiben. Nem egy ezek az urak közül kiérdemelte azok nagyrabecsülését és barátságát, akik közé balsorsuk és a véletlen vetette őket. A nagylelkű együttérzés, amely körülveszi őket ha nem is tudja elűzni, remélhetőleg enyhíti számukra otthon maradt szeretteik hiányának érzetét”.

Mednyánszky emlékirataiban megörökítette az 1850-es évek Ausztráliáját, s a magyar aranyásók keserves életét. Néhány mondat írásaiból:

„Sziklás dombok és völgyek folyói alkotják az ausztráliai aranyvidéket. Húsz telepen hetvenezer aranyásó kereste a szerencséjét. Mindannyian ásóval, de körmükkel is vájták a földet. Az így készült üregből kiszedték az aranyrögöket, vagy ha nem találtak semmit, másik gödröt vájtak mellette. Voltak, akik a folyók fövenyét mosták, szitálták. Aranyra éhesen kutatott aranyér és aranypor után mindenki. Reggeltől estig görnyedtem én is nehéz munkában. Sártól-földtől piszkosan, felhorzsolt kézzel és holtfáradtan tértem este a sátramba.”

Közülük csak néhányan választották végleges letelepedésre Ausztráliát, a többségnek, ha összegyűlt egy kis pénze, hajójegyet vett, és átkelt Amerikába, a kiegyezés után pedig többen visszatértek Magyarországra. Mednyánszky nyomorékon hagyta el Ausztráliát. 1854 márciusában egy éjszaka, már az európai visszaútja előtt Melbourne-ből Richmondba - szállása felé hazatérőben - rabló támadta meg. Pisztolyt fogott rá, Mednyánszky menekülni próbált, de egy lövés úgy szétroncsolta a könyökét, hogy karját közvetlenül a vállízület alatt amputálni kellett. Nem sok vigaszt nyújtott neki, hogy néhány nap múlva elfogták a támadóját, egy Nagy-Britanniából deportált, és Victoria államban ideiglenesen szabadlábra helyezett fegyencet.

A magyar aranyásóknak nem kedvezett a szerencse, éppen csak annyi aranyat találtak, hogy szerényen megélhettek belőle. Egyedül Szumák Ernő volt honvéd hadnagy gazdagodott meg, aki 1852 végén érkezett, 1854 tavaszán épen és egészségesen ment vissza Európába. 4 kg aranyat sikerült összegyűjtenie.

Nem nagy létszámban, de folyamatosan érkeztek magyarok Ausztráliába, pl.: a szepes-szombati Leviny Ernő ezüst- és aranyműves, a pesti Kronberg Frigyes ékszerész, az újvidéki Blagrove Lajos Demeter kereskedő, a fiumei Gerberts Ferenc ács, Nyers János bádogos, a pesti Sable Emanuel vegyeskereskedő, Pasquan Márton kocsmáros, Tintor János tengerész, Kamp József orvos, a pozsonyi Hauser Miska hegedűmúvész, az óbudai Hoelzel Harman rabbi, később az ausztrál gyarmatok első főrabbija, a pesti Lyonel Baume József fényképész.

Kevés embernek lett olyan váratlanul nagy hírneve halála után mint a veszprém megyei Zellőben született Weissberger Leónak. Új-Zélandra ment, de hajótörést szenvedett, és 27 napig hányódott egy ládában a tengeren, míg a vihar partra nem vetette. Innen Sydneybe költözött, szivargyáros lett. Magányos ember volt, halálakor végrendelet nélkül halt meg. Az évek folyamán 123 magyarországi és tucatnyi más országban élő Weissberger nevű ember jelentkezett a sydney-i hatóságoknál az örökség átvételére.

Az aranymezők felfedezése utáni tizenhat évben, 1851-1867 között az Ausztráliát megjárt magyarok számát 70-100-ra teszi Kunz Egon. Hatvan személyről minden adat tudott. Közülük 54 volt a felnőtt férfi, huszonháromról biztosan tudjuk, hogy harcolt a honvédseregben, vagy tíz évvel később a piemonti háborúban, és így politikai menekültek voltak. Az iratok tanulsága szerint 34-en vettek fel brit állampolgárságot.

Az aranymezőkről való elvándorlás egyre inkább szétszélesztette az amúgy is elszórt magyarságot, mégis többnyire kapcsolatot tartottak egymással.

Akik maradtak, beilleszkedtek az ausztrál életbe, de a magyar múlt része maradt életüknek. Volt aki piros-fehér-zöld gyűrűt hordott, volt aki verseket írt magyarul. Aki magyar könyvhöz jutott, tovább adta másoknak.

Ausztrália lakossága 1867-ben, a magyar-osztrák kiegyezéskor 1 483 246 fő volt, alig ötven évvel később, az első világháború kezdetére 4 940 952 főre duzzadt.

1867-től kezdve Bécs lassan kiépítette hivatásos képviseletét Sydneyben. A legtöbb konzul osztrák származású volt, az 1904-ben kinevezett pusztakéri báró Forster Pál volt az egyetlen, akiről tudjuk magyar származását.

Az 1879-es sydneyi kiállításon, és egy évvel később, a Melbourne-i világkiállításon számos magyar terméket mutattak be a Monarchia pavilonjaiban: borok, keserűvíz, Dreher sör, barack pálinka, gyógyszerek, Zsolnay porcelán, Goldberger textilek. A legjelentősebb kiállító a Ganz és Társa cég volt: hengermalmaival is, gránátjaival és lövedékeivel is első osztályú külön érmet kapott, és minden gépük elkelt. Ezt követően a cég 1886 decemberében fiókot nyitott Melbourne-ben. A Ganz malmai rövidesen elterjedtek minden ausztrál államban és Új-Zélandban is. Egy évtized alatt 558 hengermalmot adtak el. Ennél is jelentősebb volt a cég villamossági osztályának megalapítása 1878-ban. A Ganz típusú transzformátorok és a velük való párhuzamos kapcsolás tette először lehetővé a központilag fejlesztett áram elosztását, és ezáltal az utcai világítást. Ausztráliában a rendszert a Ganz cég 1887-ben, az adelaide-i jubileumi kiállításon mutatta be először. Melbourne és Sydney központi áramfejlesztő telepet rendelt 30 000 izzólámpával. Nyugat-Ausztráliától Tasmániáig számos ausztráliai bányától kapott megrendelést elektromos berendezésekre, pl.: Broken Hill, Bendigo. Az I. világháború kitörésével a Ganz és Társa Ausztráliában található összes tulajdonát elkobozták, és ezzel véget ért egy korszak, amely során a magyar tudás komoly mértékben járult hozzá Ausztrália fejlődéséhez.

A Magyar Keleti Tengerhajózási Részvénytársaság 1897-ben alakult Budapesten. A társaság Attila nevű hajója 1904 elején, majd rövidesen a Nádor nevű hajója kísérleti utat tett Ausztráliába. A rendszeres járatot 1912 márciusában az Attila Sydney-be érkezése nyitotta meg. Ezt követte a Turul érkezése áprilisban. A járatok Ausztráliából főleg gyapjút szállítottak, Magyarországról többek között a Ganz-gyár gépeit. Az I. világháború kitörése után az akkor éppen ott tartózkodó Turul hajót hadizsákmányként elkobozták, és később Corowa néven járta Ausztrália kikötőit.

A kiegyezés után is érkeztek szórványosan magyarok Ausztráliába, főként magányos férfiak, akik ausztrál nőkkel házasságot kötve hamar beolvadtak az itteni társadalomba, pl.: Szirovy Gusztáv (August) cukrász, Nyulasy Károly aranybányász, kocsmáros. Mindannyian megállták a helyüket, néhányuk sorsát röviden bemutatva: Közülük Perthben pl. Makutz Béla - ma is működő - páncélszekrény üzemet alapított, Zimpel Vilmos Nyugat-Ausztrália legnagyobb bútorkereskedését hozta létre. Roth Mátyás a honvédhadseregben orvosként szolgált, majd Londonba emigrált. Fia Emerich Roth Londonban szerezte meg az orvosi diplomát, majd Sydneybe ment, és Új-Dél-Wales hadseregében lett százados. Dél-Afrikában a búr háborúban,  Gallipoliban,  majd  Franciaországban az I. világháborúban dolgozott orvosként. Számos kitüntetésben részesült, és mint tiszteletbeli dandárparancsnok ment nyugdíjba 1921-ben. Nagy propagálója volt a svéd típusú tornának, és kezdeményezésére bevezették Új-Dél-Wales iskoláiba. Testvére Walter Oxfordban biológiát tanult, majd orvosi képzettséget is szerzett. 1887-ben Brisbane-be hajózott. Tanított, majd Queensland belső területein praktizált. A bennszülöttek antropológiájával és etnográfiájával foglalkozott. Úttörő tudományos könyvet is írt a bennszülöttekről. 1904-ben a queenslandi bennszülöttek főfelügyelőjévé nevezték ki. Etnológiai gyűjteményének java részét a sydneyi Australian Museum és a brisbane-i Queensland Museum őrzi.

Az 19-20. század fordulója előtti években Queensland erőteljes bevándorlási akcióba kezdett, útiköltséget és földet ígért a bevándorlóknak. A bevándorlókról szóló kimutatások az I. világháborúig 40 Magyarországon született férfiről és 13 nőről adnak hírt. Közülük 22-en szereztek állampolgárságot. Szétszóródva éltek: Boonah, Brisbane, Bundaberg, Cairns, Cherters, Innisfail, Landborough, Murchison, Maryborough, Merewether, Rockhampton, Teneriffe, Toowoomba, Towers Townsville településein.

Voltak akik egyéni okból emigráltak Ausztráliába, pl. házasságukat nem engedte otthon a család, vagy mások nem tudtak számlákat fizetni.

Utazók is felbukkantak Ausztráliában, akik a természeti csodák mellett az ott élő emberek életét és szokásait is leírták. Ilyenek voltak Sz. Török János, Vadona János, Gáspár Ferenc hajóskapitányok és Voinich Oszkár.

Az I. világháború kitörésekor mintegy 300 Magyarországon született ember élt Ausztráliában. Ők nehéz helyzetbe kerültek, ugyanis 1914. augusztus 30-án Ausztrália szövetségi állam proklamációt tett közzé, felszólítva az ellenséges államok Ausztráliában tartózkodó polgárait, hogy keressék fel a legközelebbi rendőrállomást, és jelentsék be ott a címüket. Ezután hazamehettek, de kötelesek voltak minden további lakhelyváltozást bejelenteni. Ennek az intézkedésnek a jelentőségét aláhúzta az, hogy az ausztrál állampolgár normális körülmények között mindennemű bejelentési kötelezettséget - mint a szabadságjomegvonták a szavazati jogukat mégagokkal ellentétes rendszabályt - visszataszítónak tekintett. A németekkel szemben sokszor drasztikus lépéseket is tettek, pl. elbocsátották állásából, ausztrál állampolgárság esetén is, stb. A magyarok kevesebb zaklatásnak voltak kitéve.

A szövetségi kormány azonban rövidesen internáló táborokat is felállított, melybe 6890 ellenséges állambelit zártak be. Többségük német volt, a Monarchiából származók az összes egy ötöde lehetett. Közöttük magyarok is voltak, nagyobbrészt tengerészek, akik Ausztrália vagy más délkelet-ázsiai brit gyarmat felségvizein tartózkodtak a háború kitörésekor. Nevezetesebbek lettek például tettükkel egy Déry nevű hajóskapitány és egy Fenyő nevű úr, akik beszédet mondtak a Ferenc József születésnapján tartott ünnepségen. Fenyő egyébként közismert volt mint több tábori kávéház tulajdonosa. Időközben több embert kiengedtek, így 1918 elejére csupán 26 magyar maradt fogságban, akik szabadulásuk után sietve elhagyták az ötödik földrészt.

1867 és az I. világháború kitörése között 150-450 közötti lehetett a Magyarországról Ausztráliába áttelepedettek száma, akik között talán csak minden második volt magyar anyanyelvű. Élesen különböztek az 1849-es emigránsoktól, ugyanis többségük földműves, iparos, kereskedő vagy magasan képzett szakember volt, akik a nyomortól menekültek, vagy a kíváncsiság ösztönözte őket, vagy a szaktudásukba, szakértelmükbe hittek.

Az I. világháború befejezése után Ausztrália lakossága csupán 5,5 millió volt. Szívesen látták a fehér emberek bevándorlását. A kér világháború között a magyarok három hullámban érkeztek három történelmi esemény hatására.

A trianoni diktátum miatt a Délvidékről, a Mura környékéről vándoroltak földművelő magyarok a jobb lehetőség reményében Victoria északi sarkában lévő Mildura vidékére, és ott saját földön gazdálkodtak.

A Tanácsköztársaság leverését követően - egyesek politikai okokból - főleg iparosok és kereskedők érkeztek, akik kimagasló szaktudásuk révén kisebb-nagyobb műhelyeket, gyárakat alapítottak, importőrökké váltak. A Sydneyben élő magyarok egy része eleinte egy vendéglőben találkozott, ahol a szakács magyar volt. Egy Harden nevű tanár megérkezése után a Sydneyben élők formailag is alapítottak egy egyesületet, és hétvégéken egy Oxford Street-en bérelt szobában találkoztak, hogy ott magyar beszélgetéssel, kártyázással és előadások hallgatásával töltsék az időt. Attól tartva, hogy mint ellenséges elemek magukra vonják a hatóságok figyelmét, a második világháború kitörésekor az egyesületet a tagság feloszlatta.

Az 1933. évi népszámlálás 272 magyarországi születésű embert talált Ausztráliában.

A nemzeti szocializmus terjedése elől menekülők közül mintegy 6500-an érkeztek Ausztráliába. Ezek közül mintegy 800 volt magyar. A kivándorlók többsége zsidó vallású, vagy legalábbis zsidó származású volt, és szinte kivétel nélkül a nyugati demokrácia híve. Útjuk többnyire Angliába vezetett, majd onnan hajóztak át Ausztráliába. A családfők kivétel nélkül érett, középkorú és foglalkozásukban már eredményt elért férfiak voltak, akik felkészültek az útra és nemcsak az angol nyelvet sajátították el, hanem már otthon értesüléseket szereztek az ausztráliai viszonyokról. Nagy számban voltak közöttük egyetemet végzett, értelmiségi foglalkozású emberek. Ők hoztak magukkal bútort, családi értékeket, pénzt. Szerencsés volt érkezésük, mert segítették őket a nemzetközi és a helyi zsidószervezetek, másrészt a háború alatti munka- és szakértőhiány elősegítette a meglehetősen gyors szakmabeli elhelyezkedésüket is. A kezdeti nehézségek után gyorsan megtalálták helyüket, és számosan közülük rövidesen vezető szerepet játszottak Ausztrália intellektuális életében. Különösen kiváló eredményt ért el ebből a csoportból Mészáros Andor szobrász, Fabinyi Andor könyvkiadó, Molnár György építész és karikaturista, Orbán Dezső festőművész, Barcs Imre újságíró

A szovjet megszállás alatti országokból megindult egy kivándorlási mozgalom. Magyarországról az emigránsok többsége zsidó vallású volt, akik vagy Magyarországon vészelték át a háború éveit, vagy visszatérve a koncentrációs táborokból, tájékozódtak, majd kivándorló útlevelet kértek, és kaptak. Mivel legálisan távoztak, magukkal vihették tulajdonukat. 1845-1949 között 1866 önköltségen utazó magyar állampolgár érkezett Ausztráliába. A családfők többsége 35-50 év körüli üzletember volt, akik gyorsan megállták helyüket a háború után rohamosan fejlődő országban. Számosan közülük, mint Ábel Emil Péter (Sir Peter Abeles), Strasser Pál (Sir Paul Strasser), Gráf Ervin igen nagy sikert értek el, és komoly mértékben járultak hozzá Ausztrália gazdasági fejlődéséhez és korszerűsítéséhez.

A magyarok első nagyobb hulláma a második világháborút követően érkezett: 1949-1950-ben 10.500 fő, majd lelassult ez a folyamat, így 1948-1953 között mintegy 15 000-en találtak új hazát Ausztráliában. Egy részük, az ún. nyugatosok még a háború alatt, a nyitott határon hagyta el családostól Magyarországot, és átmenetileg Ausztriában vagy Bajorországban húzta meg magát, mivel a bevándorlókat fogadó országok a németeket és szövetségeseiket nem szívesen fogadták. A másik csoport a háború befejezése után a Magyarországot engedély nélkül elhagyók voltak. A határátlépés veszélyeit és fizikai nehézségeit csak életerős és új életre elszánt emberek tudták vállalni, így zömmel fiatal férfiak voltak. Idővel a befogadó országok nézetei is változtak, valamint a Mindszenthy hercegprímás elfogatása nyomán kialakult nemzetközi szimpátia teljesen megnyitotta a tengerentúli kivándorlás lehetőségét a magyarok előtt.

Az ekkor Ausztráliába érkezettek több mint fele 15-34 éves volt, ötven éves kor felett alig akadt valaki, és sokkal több volt a férfi mint a nő. A tanultsági fok messze meghaladta mind a magyarországit, mind az ausztráliait. Az Ausztráliába érkezett 19-60 év közötti férfiak 45 százaléka már érkezése előtt érettségizett, és ezek fele egyetemi vagy főiskolai diplomával is rendelkezett. Érdekes a vallási megosztottság is: 73% katolikus, 23% protestáns, 1,2% zsidó. A társadalmi rétegződést vizsgálva meglepő, hogy a parasztság szinte teljesen hiányzott.

A kivándorlók nem tudták előre, hogy hol fogja őket a hajó - a négy-öt heti út után - kirakni. A kapitányok is többnyire csak az Indiai-óceánon délre haladva kapták meg az utasítást, hogy melyik kikötőbe vigyék ember-rakományaikat. Így azután a magyarok is a munkaerőhiánytól és elhelyezési lehetőségektől függően Adelaide, Melbourne, New_Castle, Perth, Sydney kikötőjében léptek partra. Itt a bevándorlási minisztérium tisztviselői és egy különvonat várt rájuk, hogy a partvidéktől beljebb eső fogadó táborok egyikébe vigye őket. Ezekben ugyan alkalmi épületek voltak, de tágas termekkel, tisztasággal, sportteleppel. És sehol nem volt kerítés.

A háború utáni Ausztrália nagymértékű munkaerőhiányba szenvedett. A jövevényeket a táborokban működő munkahivatal – ritka kivételtől eltekintve – képzettségük figyelmen kívül hagyásával, két évre kötelezően a munkást igénylő helyekre irányította, általában fizikai munkára. Legtöbbet a diplomával érkezők vesztettek, nyertesei a kétkezi munkások voltak, akik itthon soha el nem képzelt életszínvonalat értek el.

A két év lejárta után az ipari képzettséggel rendelkezők közül sokan önállósultak. Az értelmiség helyzete azonban továbbra is nehéz maradt, kivéve a tanárokat, akik ha addigra beszéltek angolul – a tanárhiány miatt – könnyen kaptak állást. Sokan voltak akik ezután ausztrál végzettséget szereztek. Pár esztendővel megérkezése után szinte minden magyar elérte az átlagausztrál család életszínvonalbeli álmát.

A magyarok nagyjából ugyanolyan arányban oszlottak meg a különböző államokban mint az őket befogadó fehér-ausztrálok. Közel 50 % Új-Dél-Wales államban, főleg Sydneyben, mintegy 30 % Victoriában, és annak fővárosában, Melbourne-ben élt.

Az 1954-56 közötti időben pár százan voltak akik csalódtak Ausztráliában, s amint megszerezték állampolgárságukat, tovább vándoroltak Kanadába, az USÁ-ba. Ebben az időben is érkeztek magyarok Ausztráliába, köztük idősebb szülők is, akiket útlevéllel engedtek ki Magyarországról. A ki- és bevándorlás mintegy 800 személlyel növelte az Ausztráliában élő Magyarországon születettek számát.

A nagyszámú fiatal férfi közül 29 % Magyarországon, vagy az utódállamokban született lányt vett feleségül, 20 % más, többnyire európait, a többség azonban ausztrált, új-zélandi vagy angol születésűt. A lányok közül is csak 30 %-ának lett magyar férje.

A kisebbségi csoportosulásoktól azonban félt a hivatalos irányzat. Azt akarták, hogy amilyen gyorsan lehet, ausztrálokká váljanak, gondolkodjanak úgy, mint a régi, brit származású ausztrálok. Az asszimiláció megkövetelte, hogy tanuljanak meg angolul, ne beszéljék anyanyelvüket, ne tömörüljenek, és érezzék magukat úgyan olyan jól, mint a többi ausztrálok.

Akármennyire is igyekezett szétszórni a bevándorlási minisztérium a bevándorlókat, és bármennyire is nem szívesen látta a kormány és az átlag ausztrál a bevándorlók csoportosulását, hamarosan minden nagyobb városban kialakultak az emigránsok egyesületei. Az első magyar egyesületek többnyire apró, agymással versenyző politikai csoportosulások voltak, amelyek az 1940-1948 közötti pártok valamelyikének programját hirdették. Előnyük az volt, hogy hasonló gondolkodású magyarok találkozhattak. Volt egyesület, amely kulturális tevékenységet is végzett, és a cserkészet, tánccsoport támogatásával hozzájárult a második generáció magyarságtudatának fenntartásához. A legnépszerűbbek a magyar focicsapatok voltak. Nagy jelentőségűnek bizonyult az egyházakon belüli magyar lelki gondozószolgálat kiépítése. A magyar nyelvű istentiszteletek után az újonnan és a régebben jött magyarok találkozhattak.

Az ötvenes évek közepére már volt magyar nyomda, minden nagyobb városban volt már magyar újság, Sydneyben és Melbourne-ben magyar könyvkereskedés is. Az államok fővárosaiban egymás után nyíltak magyar vendéglők, és itt-ott feltűntek magyar cukrászdák is. 1956 végére már minden államban volt magyar orvos, aki rendelőt nyitott, fogorvos, patika, házügynök.

A magyarok feltűntek az állami rádióban, a hangversenytermekben is, Bachman Géza vonós triója, valamint Paul Tibor karmester vezetésével az állami szimfonikus zenekar egyre több magyar klasszikust is játszott.

Az 1956-os forradalmat az ausztrálok érdeklődéssel és szolidaritással kísérték. A magyar lelkészek pénz- és ruhagyűjtést indítottak a forradalom áldozatainak megsegítésére. A gyűjtés eredményeként összejött több tonna ruhát az ausztrál Qantas légitársaság ingyen szállította Ausztriába, ahol az ajándékokat a táborokban élő menekülteknek osztották szét. Az Ausztrál Vöröskereszt gyűjtést indított. Az egész Ausztráliára kiterjedt akció 50 000 fontot eredményezett, amelyből ruhát, pokrócot és orvosságot küldtek Magyarországra. Melbourne-ben mintegy 5000 ember vett részt egy tiltakozó nagygyűlésen és felvonuláson. Gyűjtést indítottak, amely rövid idő alatt 4000 fontot eredményezett.

A forradalom kitörése után két héttel kezdődtek az olimpiai játékok Melbourne-ben. A magyar csapatot ezer himnuszt éneklő Ausztráliában élő magyar, és földre hajtott, gyászszalaggal átkötött magyar zászló fogadta. Szereplésüket igen nagy szimpátiával kísérték, a melbourne-i magyarság tolmácsolással, tanáccsal segítette a magyar sportolókat. Amikor az olimpia véget ért, mintegy 50 magyar sportoló kért és kapott menedékjogot. Egy részük Ausztráliában maradt, nagyrészük tovább vándorolt.

Az ausztrál parlament hosszan tárgyalta a magyar forradalom eseményeit. Ausztrália diplomatái később jelentős szerepet játszottak az ENSZ-ben a magyar forradalom megtárgyalásában. Az ausztráliai magyarok Sydney-ben megemlékezést rendeztek 1956 decemberében, és az ausztrál rádió Kunz Egon magyar versek angol fordításával illusztrált fél órás műsort adott, amely párhuzamot vont az 1848-as és az 1956-os események között, hangsúlyozva a két szabadságharc nemzeti függetlenségi jellegét.

Amint az ausztráliai magyar menekült-válság híre tudomására jutott az ausztrál hatóságoknak, Townley bevándorlási miniszter felajánlotta Ausztrália segítségét. „A kormány elhatározta, hogy menedéket fog nyújtani maximálisan 3000 olyan magyar menekültnek, aki az orosz katonai hadműveletek következtében átlépte az osztrák határt. … Az a legfontosabb, hogy Ausztrália azonnali és pozitív módon segítse a katonai agressziónak ezen szerencsétlen áldozatait. Ez a gesztus méltó folytatása Ausztrália ama szerepének, amikor menedéket adott a legutóbbi háború több mint 200 000 hontalanjának, köztük jelentős számban magyaroknak is, akik nagymértékben járultak hozzá Ausztrália gazdasági és kulturális fejlődéséhez. Ausztrália büszke arra, hogy üdvözölheti honfitársaikat, akik újra példáját adták a magyar bátorságnak és szabadságszeretetnek.” A 3000 menekültre vonatkozó határt a kormány rövidesen 15 000-re emelte.

Az első, 83 személyből álló menekültcsoport december 3-án érkezett Sydney repülőterére. A csoportot a bevándorlási miniszter és a magyarok százai fogadták. Még ez évben mintegy 300 menekült érkezett. 1957 folyamán 6531 férfit és 4833 nőt, 1958-ban újabb ezer személyt jegyez a statisztika, akik Magyarországon születtek. Ha hozzáadjuk azokat, akik Magyarországon kívül születtek, akkor az 1956-os menekültek számát 14 000-re tehetjük.

Az 56-osok csoportjában sok volt a fiatal férfi, sőt a kiskorú is, tetemes százalékuk iparos, vagy ipari szakmunkás volt. A csoportban az átlagosnál több volt a diplomás, és aránytalanul kevés a mezőgazdasági munkás.

Az 1966-os népszámlálás szerint: közel minden második magyar változatlanul Sydney-ben élt. A többiek főleg Melbourne-ben, Adelaide-ben, Perthben és Brisbane-ben laktak. Aránylag kevés magyar élt vidéken és vidéki városokban. A népszámlálás szerint a magyarok aránytalanul nagy számban szerepeltek a hivatásos foglalkozásúak között. A magyar születésű férfiak között számukhoz mérten háromszor annyi volt az egyetemi tanár és kétszer annyi a mérnök, a tudós és az orvos, több volt a vállalkozó munkáltató ill. menedzser mint az ausztrál születésűek között. Ezzel szemben kevés volt a tanár, az ügyvéd, a bíró, a farmer és a magas rangú köztisztviselő.

A délvidéki magyarok egy része legálisan érkezett Ausztráliába. Jugoszláviában a helyzet egyre romlott. A két állam közötti megállapodást követően 1960-1980 között megközelítően 160 000 jugoszláv állampolgár telepedett le Ausztráliában. Ebből a magyarok száma 7-7400 közé tehető. Legtöbbjük már házas ember volt, aki családjával együtt indult el a nagy útra. A délvidékiek élénk társadalmi életet éltek, és élnek mai is: Sydneyben és Melbourne-ben alapítottak egyesületeket, amelyek általában együtt működnek a többi magyar egyesülettel.

A forradalom utáni hullám érkezését követően az ausztráliai ki- és bevándorlási statisztikák minden évben beszámoltak magyar bevándorlók érkezéséről, valamint végleges távozásukról. 1959 és 1994 között kerek számokban 9000 magyar bevándorló telepedett le Ausztráliában, míg ugyanez idő alatt mintegy 1800 korábban érkezett hagyta el végleg Ausztráliát. Így a 35 év mérlege több mint 7000-rel gyarapította az Ausztráliában élő magyarok számát. Köztük a férfiak száma 5:3 arányban volt több a nőkénél. Többségük fiatal volt, akinek útlevele csupán Ausztriára volt érvényes.

A hivatalos statisztika szerint 1945-1975 között 33 386 magyar bevándorló kapta meg az ausztrál állampolgárságot. Ha ehhez hozzászámítjuk a már korábban bevándorolt, illetve állampolgárságot fel nem vett személyeket, akkor kb. 50 000-re tehető a magyar származásúak száma Ausztráliában. Az ország összlakosságának ez mintegy 0,4 százaléka.

Az 1996-os ausztrál népszámlálás szerint 25.263 magyarországi születésű egyén élt az országban, ebből 7.702 Victoria államban. Az átlag életkor 59 év volt. Csupán 59,9 % állította, hogy otthon magyarul beszél

14.271          katolikus  81%

1.996            zsidó

1.495            református

9,6%            nem volt vallása (No Religion)

A Romániából érkezettek 9% -a vallotta, hogy otthon magyarul beszél.

Ma 62.0000 ausztráliai polgár vallja, hogy magyar származású.