(Csetneki-)Juhász Balázs: Az ötvenedik érettségi találkozóra (2015)
Tavaszi áriákban zeng az ifjúság,
Róla dalolnak a nyári fák,
Nekik dúdolnak az őszi szelek,
Róluk álmodnak a zord telek.
Titánok lovára ültetett az élet,
S hódoltak nekünk házak, fák, utak, hegyek,
Csillogott előttünk a végtelen,
Csillagok mutatták az utat, merre menj.
Régi érettségi találkozók,
Jöttek, akik jöttek, és ez nagyon jól esett,
De hiányzott a távol maradók
Mosolya, nevetése, szava.
Jöttek volna mások, kik jönni akartak,
Jöttek volna, de nem tehették,
Mert őket eltemették,
Közülünk a legfiatalabbakat,
Kik sírjuknak örök rabjai maradtak.
Mit se számít itt a pénz, a hír, a rang,
Itt rang a múlt, mely közös, mely összetart,
Közös az ifjúság, közös emlék és az álom,
S a szerelmek, mire talán csak
Vágytunk.
Mit se számít itt, ha bénák vagyunk,
Vagy majdnem vakok, kopaszak,
Kövérek, soványak, ráncosok,
Kitaszítottak, kegyeltek, vagy
Kit a hite elhagyott,
Itt mit se számít,
De mégis itt vagyunk!
Itt azok vagyunk
Szégyentelen, akik vagyunk,
Nem kell felvenni álarcokat,
Drága kacatokat, díszes rongyokat.
Jönnek a volt lányok kedvesen,
S a múlt fátylai alatt feltündöklenek.
És jövünk mi volt fiúk,
Te, kivagy? Mi kik vagyunk?
Van, akiknek be kell mutatkozniuk,
Te vagy az, vagy csak a torzód?
Ó Mindenható!
Vágtat velünk az idő,
Ó emlékek, fájó édes vágyak,
Sok kedves, felejthetetlen,
Semmire való hű-hó
Vágtat velünk az idő,
Mint zabolázatlan csikó.
Ó ötvenedik érettségi találkozó.