(Csetneki-)Juhász Balázs: Somló István volt miskolci színész emlékére
Temetőben sír a csend,
szomorú léptű emberek,
folyik a fájdalom ,folyik a fájdalom,
az idő végtelen, az idő végtelen.
A gyász a sírba száll velünk,
sokadik utódunk, ha lesz
dűlt fejfánkra ügyet se vet.
Ha lejárt a díja sírhelyünknek,
emlék sírköveinket
rakják a többi kőre,
mindegy mi volt a fejfánk,
vas vagy fakereszt,vagy márvány
végül közös gödörbe hányják,
Ha voltunk nemzetünknek nagyok,
úgy sír nélkül is megmaradunk.
Temetők árkaiban folyik
a gyász, a fájdalom.
Halottak napján gyertyafény
és virág halom.
Egymásnak örömmel csókot adók,
rég látott barátok, rokonok,
kiken az idő torz nyomot hagyott,
Vigadnának és dalolnának, ha nem
szégyellenék a halotti halmokon.
Tort ül az idő, a gonosz:
meghalunk, meghalunk!
Az idő tort ül a halotti halmokon,
Meghalunk.
Míg élünk, élünk, ahogy tudunk,
Előre, fáj, ha majd nem leszünk,
és elsiratjuk életünk, életünk.
Most, míg volt osztálytársunk
Somló István
– aki a Miskolci Nemzeti Színház
örökös tagja –
hamvait álljuk körbe, gyászban,
fájva, némán együtt, közösen és mégis egyedül, egyedül.
Láttunk mindig mosolyogni,
mulattattál víg mesékkel,
grimaszt vágtál, elmerengtél,
fanyar humorod őrizték,
az esték,
mert bennünk így maradsz meg
bennünk mi kik itt vagyunk
körötted, volt osztálytársaid
és leendő halott barátaid.
Tort ül az idő az élőkön
és halottak hamvain.
Búcsúzunk Tőled, vagy Te tőlünk,
mit se számít !
Születtünk rém okosnak,
és felettébb reménytelinek,
és meghalunk sután, bután,
mindenünket elvesztjük
a halál tusán.
Míg élünk, bennünk
Somló István megmaradsz:
a lényed épen, rohanón,
vagy meglényegülten,
csendesen, egyedül, egyedül.
Pihenj barátunk, mi élők
őrizzük emlékedet ,
míg élünk rendületlen.
Így álltuk mi köbe hamvaid
Somló István
a Miskolci Földes Ferenc
Gimnázium „négy D”
osztályfőnöke
és osztálytársaid.
Szent Anna temető, Miskolc, 2012. 11. 19-én
Erzsébet napján